Firenze I.

2009.09.01.
Ezúttal az ellenkező irányba mentünk a vonattal mely érthető módon zsúfolva volt turistákkal. Ha valaki magánúton megy Firenzébe, mindenképpen érdemes vonattal megközelítenie, mivel a városban a parkolás enyhén szólva gondot okoz. A Santa Maria Novella pályaudvar pedig szinte csak pár saroknyira van a Dómtól. Egy napot Firenzében tölteni éppen csak egy kicsivel jelent többet annál mintha egyáltalán nem mennénk oda. Ebben a városban annyi a történelmi emlék és látnivaló, hogy legalább egy hét kellene ahhoz, hogy legalább valami fogalmat alkothassunk róla. Ennek tudatában sem lettünk volna képesek kihagyni ezt a várost, tudván, hogy csak egy napot áldozhatunk rá, mert reméltük, hogy valami azért ragad ránk a hangulatból.

A fresko

Nagy izgalommal vártuk a csodát, mikor leszálltunk a vonatról és elindultunk a dóm felé. Előtte még vettünk egy doboz ragtapaszt a lábamon burjánzó vízhólyagok leápolására, melyektől már menni is alig tudtam. Elég nagy forgalom volt az utakon, és a cikázó motorosok miatt nagyon kellett figyelni mielőtt leléptünk volna a járdáról. 

Márványinkrusztáció

Egy-kettőre a Dóm téren találtuk magunkat, ahol a város két, talán legjelentősebb épülete, a Keresztelő kápolna és a Dóm áll. Sajnos nagyon be vannak szorítva a házak közé, nehéz így a látványban gyönyörködni. A kápolnán nagyon látszik, hogy régi konstrukció, a dóm fehér-zöld-rózsaszín márványborítása, vagy ahogy ezt mondani kell: márványinkrusztáció, pedig egész egyszerűen szemkápráztató. Mivel a kápolna csak délben nyit, ezért elsőként a dómba megyünk be. Szerencsére nincsenek sokan, azonban tudatlanságomban felvittem egy kicsit az őrök vérnyomását. Mint valami bamba ökör megálltam az ajtóban, mert jegyet akartam venni. Azonban ezek csak hajtottak volna befelé. Én meg egyre azt néztem, hogy hol lehet jegyet venni. Már rettentő csúnyán néztek rám, amiért feltartottam a sort, amikor megvontam a vállam és beléptem. Ha nekik nem kell a pénzem, akkor nem veszek jegyet. Később rájöttem, hogy a dómba ingyenes a belépés. 

Toszkán csemegék

A 152 méter hosszú és 38 méter széles belső tér hatalmas és eléggé üres. Elsétáltunk a kupoláig melynek freskóját Giorgio Vasari tervezte. Sétálgattunk bent egy ideig majd a kijáraton, egy oldalajtón át távoztunk. Megnéztük oldalról is az épületet és megcsodáltam azt a nagyon híres, Brunelleschi tervezte kupolát is. 

Toszkán kenyerek

Filippo Brunelleschi neve talán ismerősesen cseng az emberek fülében, de nem igazán tudják, hogy ki is volt ő. Valami olasz reneszánsz izé. Szerintem méltánytalanul szorul háttérbe személye, hiszen egy zseni volt. Talán nem bánják kedves olvasóim, ha néhány mondatban bemutatom. Az ifjú Filippo ötvösnek készült, ám nem túl nagy lelkesedéssel. Mikor a keresztelő kápolna bronzkapujára kiírt pályázaton - teljesen indokoltan- alul maradt Lorenzo Ghibertivel szemben, inkább az építészet felé fordult. Barátjával, Donatello-val (megint egy ismerős név?) Rómába mentek az antik romokat tanulmányozni, mint később bebizonyosodott, nem hiába. 

Sonka, sonka, gomba, sajt!

1418-ra a dóm teljesen elkészült, a kupolát kivéve. Erre is pályázatot írtak ki, melyen ezúttal Ghiberti maradt alul és Brunelleschi nyert. A kupola azért volt kemény dió, mivel olyan hatalmas méretűnek kellett lennie, amit nem tudtak akkoriban megcsinálni. Brunelleschi rengeteg építőanyagot felhasznált, amikhez mindenféle elmés szállító szerkezeteket, tengelykapcsolóval ellátott darukat talált ki. A dómban tulajdonképpen két kupola van. Az első egy vastagabb belső héj ahol amolyan halszálka módra vannak a téglák rakva ezért a szerkezet önhordó, vagyis nem kellett állványozni, ennek belső részére festették a freskót. A külső, nyolc márvány bordaívvel megerősített fa szerkezetű kupolát pedig cseréppel vonták be. Az építész nevéhez fűződik még a rendes papír alapú tervrajz és a perspektivikus ábrázolás terén is voltak felfedezései. 

Frisstészta gyár

Eredetileg toszkán kirándulásunk első napjára terveztük a firenzei látogatást, azonban egy jelentős műintézmény, amit feltétlenül fel akartunk keresni, vasárnap zárva van, ezért aztán elnapoltuk a dolgot keddre. Ez a nagyon fontos valami pedig a San Lorenzo piac. Merthogy szemes kávét azt venni kell, meg persze egyébként is, a piac az önmagában is jó hely. Mielőtt tovább mennénk, még gyorsan iszunk egy kávét. 

Toszkán gíroszos

A piac, nem messze a dómtól, tulajdonképpen egy utcai kirakodó ahol szerintem 99%-ban bőrárut, vagyis táskákat, tárcákat, kabátokat árulnak. Nem túl rózsás anyagi helyzetünk miatt itt egy virtuális szemellenzővel próbálok elhaladni az árusok között melyeknek szinte összeérő napernyői, szerencsére kellemes árnyékot vetnek az utcára. Az árusok között határozottan vonulunk a Mercato Centrale felé, amit talán a mi Vásárcsarnokunkhoz hasonlítanék, bár nem olyan nagy.

Battistero San Giovanni

A fedett piac azt hiszem, inkább a turistáknak szól, de azért látunk itt néhány helyi lakost is. Igazán nyálcsorgató a kínálat. Ízlésesen becsomagolt sajtok, tészták, sonkák között néhány borszaküzlet, gyümölcsárus, hentes és pék bújik meg. Bolyongunk a kis üzletek között és Ember egyre jobban kétségbe esik. Itt aztán tényleg minden toszkán ínyencséget meg lehet kapni, de szemes kávét azt nem árulnak. Azért megérte eljönni, mert nagyon látványos, hangulatos egy hely ez. Dél van, kezdünk éhesek lenni. Az egyik zöldségesnél veszünk két hatalmas, gyönyörű kopaszbarackot és valami tartalmasabb étel után nézünk. 

Bronz kapu részlet

Nem messze a kijárattól áll egy nagyon érdekes zöld bódészerű üzlet, mint valami szecessziós céllövölde, ami előtt tömeg tolong és nagyon kellemes illatok jönnek felénk. Közelebb mentünk felderíteni a terepet. A bódéban két olasz fickó ördögi gyorsasággal szolgálja ki az éhes és szomjas néptömegeket. Valamiféle óriási húsos szendvicseket gyártanak, blokkolnak és visszajárót adnak. Nem tudjuk mi az pontosan, de kérünk egyet. Nagydarab sült marhahúst szed ki a melegen tartó pácléből és leszeletel belőle egy bőséges adagot. Fog egy kétkezes zsömlét, félbe vágja és beleszuszakolja a levágott húsdarabokat. A zsákmánnyal félre vonulunk az evésre kijelölt szektorba, ahol szerencsére találunk két üres helyet egy hosszú asztal mellett. Most mit mondjak? Fantasztikusan finom, ízletes és omlós volt a hús. Ketten jól laktunk az egy zsömlétől. Desszertként elfogyasztottuk az egy-egy barackot. Hát kell ennél jobb?

Gigant mozaik

Visszafelé menet még benéztünk egy kisboltba ásványvizet venni, és utána visszamentünk a keresztelőkápolnához, ami ekkorra már nyitva volt. A rendhagyóan nyolcszögletű épület igen régi darab, 1060 táján történt az alapkőletétele, és 1150-ben lett kész hivatalosan. A Battistero San Giovanni három, különböző égtájak felé néző bronzkapuiról is híres. Ezek közül kettőt a már említett Lorenzo Ghiberti alkotott. A második, részben aranyozott bronzkapu olyan szépre sikerült, hogy később Michelangelo a mennyei paradicsom kapujához hasonlította. Ma már természetesen csak másolatok láthatóak, az eredeti kapuk múzeumba kerültek.

A szerencsehozó vaddisznó

Az épületbe lépve egy kicsit átérezhetjük, milyen lehet egy míves ékszeres dobozban lakni. A gyönyörű márványberakásos falakról az ember szeme gyorsan a kupolára téved és már nem is nagyon mászik le onnan. Az egész kupolát beborító mozaik, a névadó Keresztelő Szent János életét mutatja be, a szentély fölötti részen megspékelve az utolsó ítélet témájával. A dómba ingyenes volt a belépő, viszont mintegy kompenzációként a baptisztériumba ugyancsak elkérik a jegy árát. De hát egyszer élünk. A jegy mellé kapunk egy kis tájékoztatót, ennek segítségével fejtjük meg ki kicsoda a mozaikon. Lerakom a gépet a földre, hátha így jobban le tudom fotózni a kupolát. Szerencsére senki sem rúgja fel.

Úri közönség a Rivoire-ban

Később már a Giotto nevével fémjelzett Campanile, vagyis harangtorony mellett haladunk el, illetve kerülgetjük, mint macska a forró kását. Jó volna ide felmenni. A 89 méteres magasságba 144 lépcső visz fel. Illetékesek előrelátó módon, mindenféle nyelven kiírták, hogy lift az nincs. Végül úgy döntünk, hogy visszafelé úton ismét elővesszük a kérdést, addig inkább menjünk tovább.

Ipari kávéfőzőgép

Következő célpontunk a Piazza della Signoria ahol a város másik jelképe a Palazzo Vecchio áll. Egyenes út vezet ide a dómtól. Szerencsére ez a forgalomtól ezért terület így nyugodtan lehet bámészkodni. Elhaladunk egy árkádos épület mellett, mely kora ellenére az Új Piac (Mercato Nuovo) nevet viseli. A biztonság kedvéért itt is szinte csak bőráruk vannak, nem is megyünk be az árkádok közé. Az épület végében egy nagyon jópofa bronz vaddisznó ücsörög fényesre csiszolt pofával. Körülötte turisták. Mindenki a malac orrát simogatja, biztosan szerencsét hoz, így én sem hagyom ki a dolgot. Az állat szájából víz csörgedezik, oda is berakom a kezemet, mit lehessen tudni. Valamikor az 1600-as években készült az eredeti, ami természetesen múzeumban van és mi csak a másolatot fogdossuk. Remélem a szerencsehozás a másolatra is érvényes.

A PalazzoVecchio előcsarnoka

Hamarosan a Palazzo Vecchio-val (Régi Palota) szemben állunk, ám mielőtt jobban megközelítenénk, Ember berángat a téren álló, elképesztően elegáns Café Rivoire-ba. Még sohasem jártam ilyen helyen, szerencsére szabad fotózni. Ember a pultnál iszik egy kávét, ami a hely eleganciája miatt sem kerül többe, mint bárhol másutt. Nekem közben a hűtőpultba elhelyezett desszertkölteményektől könnyes lesz a szemem, de erős maradok.

Neptunus-kút

Végül kilépünk a térre. Szemben velünk áll az erődszerű Palazzo Vecchio, előtte néhány szobor, köztük az a nagyon híres Dávid. Azonnal odamegyek, mert ez nagyon érdekel. Alig hiszem, hogy Michelangelo remekműve és Firenze sokadik jellegzetes jelképének élet és mérethű (4 méter magas!) másolata előtt állok. Tudom, hogy nem az eredeti, de akkor is az a szobor.

Dávid

 Két érdekesség a történetéről. Az egyik, hogy a hatalmas márványtömböt Carrarából hozatták egy mester számára, akinek bizony beletört a bicskája. 40 évig hevert parlagon a kő, mikor jött Michelangelo, aki vállalta, hogy mindenféle toldás-foldás nélkül képes jó szobrot faragni a tömbből. És igaza lett. A szobor furcsa lábtartása abból ered, hogy az első próbálkozó szobrász munkája közben megsérült a márványtömb és Michelangelónak trükköznie kellett, így a szobor súlya a jobb lábára nehezedik. Többen hibának vélik az aránytalanul nagy fejet és kezeket, azonban ez szándékos volt, mert a művész imígyen hangsúlyozta a gondolkodás és cselekvés jelképeit. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem iszonyatosan tetszik. Nemcsak az esztétikuma miatt, hanem mert van valami nagyon különös, megfoghatatlan a tekintetében.

Loggia dei Lanzi

Idő hiányában nem megyünk be a Palazzo Vecchio-ba, pedig biztosan megérne egy látogatást. Csak a bejáratnál nézünk be az előcsarnokba. A palotával szemben van egy árkádos rész, Loggia dei Lanzi, ahol rengeteg szobor van kiállítva, itt a lépcsőkön ülve pihenünk egy darabig az árnyékban, amíg tovább nem megyünk a következő csodáig.

Folytatása következik!