Cinque Terre

2009.08.30.
Cinque Terre vagyis Öt Föld. Valójában öt egymás mellett fekvő kis halászfaluról van szó, melyek a Ligur-tenger szinte megközelíthetetlen, sziklás partjaira épültek. A halászfalvakat a Cinque Terre Nemzeti Park veszi körbe és természetesen az UNESO Világörökség részét képezik. A települések sorrendben: Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza, Monterosso al Mare.
Mivel tudtuk, hogy csak egy napunk lesz itt, tisztában voltunk vele, hogy nem tudjuk mind az ötöt megnézni. Kettőt ki kellett szelektáltunk közülük. Monterosso-ra esett a választásunk, mivel itt inkább strand van, a másik vesztes pedig Corniglia lett, mert ez a falu nem a parton van, hanem fent a sziklák tetején. A települések megközelíthetőek autóval is, de a falvakba csak a lakosoknak van behajtatási engedélyük. Vannak ugyan kiépített parkolók, de mégis inkább vasúton, esetleg a La Spezia kikötővárosból induló vízibuszokkal érdemes megközelíteni.

Viareggio
Mi az előbbit választottuk és reggel hétkor már talpon voltunk, hogy a nyolcórás vonathoz időben kiérjünk. Lementünk reggelizni, nem tartott túl sokáig, az erősen kontinentális kínálatból hamar kiszolgáltuk magunkat és már ki is léptünk az utcára. Izgatottan battyogtunk az állomásra, kezünkben a La Spezia-ig szóló jegyekkel. Az állomásra érve gondosan kezeltük a jegyeinket az erre a célra szolgáló automatánál. Olaszországban nem elég megvenni a vonatjegyeket, azokat induláskor érvényesíttetni is kell, különben a kalauz kénytelen lesz egy szerénynek nem mondható 5 eurós büntetést fizettetni. Szerencsére egyszer sem felejtettük el ezt megtenni. 

Galambok, pálmák és árusok
Robogtunk a tengerparti Viareggio felé, itt kell először átszállnunk. Egy bő órás út után rendben meg is érkeztünk és a peronon tanulmányoztuk a kijelzőket, hogy mikor jön a mi vonatunk. Ekkor jött a bonyodalom, ugyanis egy perc különbséggel két vonat is jött ami La Spezia felé ment, de az egyik az gyorsvonat volt, a mi jegyünk viszont csak a sima személyre (regionale) szólt. Nem tudom, hogy én értettem-e félre vagy a forgalomirányítók kevertek össze valamit, de az elsőként beérkező vonatra nem mertünk felszállni, mert a vágányszám alapján az a gyorsvonat volt. Pedig nem, az a mi vonatunk volt. Erre azonnal rádöbbentünk mihelyst emez kigördült az állomásról és a másik vágányra pedig befutott az árulkodó gigaméretű Eurostar felirattal díszített mozdony vontatta igazi gyorsvonat. 

A sárga napernyők alatt ebédeltünk
Már az út tervezésekor elhatároztam, hogy bármi történjék is, nem fogom magam felidegesíteni, ha valami nem úgy sikerül ahogy azt gondosan elterveztem. Hát ez nem sikerült. Nagyon mérges voltam, majdnem felrobbantam, főleg amikor megtudtuk, hogy a következő vonat csak két órával később jön. Mire odaérünk csak egy szűk fél napunk marad a három falura. 

Halászcsónakok és napernyők
Azonban sajnos nem volt mit tenni, kicsit lehiggadtam és elhatároztuk, hogy ha már itt ragadtunk megnézzük a strandot. Vettünk dobozos szendvicset az olasz utasellátó automatából és elindultunk befelé az első utcán, merőlegesen az állomásra. Jó pár perc séta után le is értünk a szinte kihalt plázsra. A tenger elég erősen hullámzott, a meleg ellenére nem kívánkoztam a vízbe. Kicsit járkáltunk a parton, azután leültünk egy padra és elfogyasztottuk a dobozos szendvicseket. A parttal szemben volt egy kellemes kis park is, behúzódtunk egy árnyékos fa alatt lévő padra és néztük a galambokat. Körülöttünk ázsiai és afrikai bevándorlók tartottak szimpóziumot a tengerparton történő esernyőárusítás nehézségeiről, így magukra hagytuk őket és kerestünk egy kávézót. 

Vernazza
Mondjuk olyan nagyon nem kellett keresni, mert rengeteg volt belőlük. Bementünk az első helyre és azonnal a szívünkhöz nőtt. Ahogy az nálunk is volt a régi szép időkben, egy külön kasszánál ülő mosolygós hölgynél kellett jelezni, hogy mit kívánunk fogyasztani, fizettünk, megkaptuk a blokkot, amivel a barist pulthoz kellett fáradnunk ahol már főzték is a friss kávét. Esetemben kapucsínót. Visszaindulásig a kellemes légkondis helyiségben ücsörögtünk, Ember ivott még egy kávét és vettünk egy üveg hidegvizet is. Mire visszaértünk az állomásra teljesen helyreállt a lelki békém. 

Izémizék ínyenceknek
Immár a megfelelő vonaton döcögtünk La Spezia felé, ez a táv is bő egy órás volt. Menet közben messziről látszottak az Apuáni-Alpok hegyeinek kicsupaszított, vakító fehér csontjai, melyekről már a rómaiak kora óta farigcsálják a húst. A híres carrarai márvány hazája ez. A vasút mellett végig felváltva hatalmas márványtömb darabok és apró márvány kavicsok várták rácsok mögött, hogy elszállítsák őket. Ha véletlen az első utazási irodát választjuk, akkor most többet láttunk volna belőlük, de mi a Pingu Travellel mentünk, így csak ennyi jutott. 

Vernazza főutcája
La Spezia Centrale állomáson leszálltunk és máris mentünk jegyet venni. Kértem két Cinque Terre oda-visszát, meg két La Spezia – Montecatini Terme jegyet. Ezzel sikeresen le is tudtuk aznapra a jegyvásárlást. 

Szerencsére az Öt Földre elég gyakran indulnak vonatok, így nem kellett sokáig várnunk. Jópofa volt, hogy a vonat javarészt alagúton keresztül ment, időnként azért megláttuk a tengert is. Mivel nem mindegyik vonat áll meg minden állomáson, köztük a miénk sem, ezért el kellett vonatoznunk az ötödik földig, ami jelen esetben Monterosso al Mare ahol az eredeti tervek szerint nem szándékoztunk megállni.

Ez már Manarola
Ez egy ilyen nap, állapítottuk meg és nem idegeskedtünk már egy cseppet sem. Ahogy leszálltunk azonnal átmentünk a szemben lévő vágányhoz, érvényesítettük a ” Cinque Terre – vissza” jegyünket. Két perc múlva már jött is vonat és végre valahára, újabb két perc vonatozás után, nem sokkal délután kettő előtt leszálltunk az első falunál: Vernazzában. 

A Ligur-tenger
Vernazza, állítólag Olaszország egyik legszebb települése, és az öt falu közül itt van egyedül természetes kikötőhely. A megállóból azonnal a hangulatos főutcára jutunk, mely levezet minket a partra, a falu központjába. Mindenhol kis kávézók, éttermek, üzletecskék bújnak meg a házak között és a kis mellékutcákban. A halászkikötő egy része icike-picike strandnak van kinevezve. A tér egyik oldalán az 1300-as években épült Antióchiai Szent Margit templom, a másik oldalon, a magasban a Belforte torony vigyázza a kis öblöt. Egy egész napot el tudnánk itt tölteni csak azzal, hogy nézzük ezt az egészet. Azonban járkálunk, igyekszünk felfedezni a mindent. A toronyba szeretnék nagyon feljutni, keressük az odavezető lépcsőket. Találunk is egyet ám ez sajnos zsákutcába, egy étterembe vezet. Mivel előző héten nem nyertünk a lottón, úgy döntünk, hogy nem ott fogunk ebédelni. Végül azután megtaláljuk a jó lépcsőt, ám a feljutáshoz fizetni kell. Ezt egy kicsit túlzásnak éreztem, úgyhogy inkább leültünk a templom melletti kis bisztróba ebédelni. 

A Kék Ösvény
Jófajta olasz melegszendvicset eszünk, hozzá hideg limonádét szürcsölünk, és persze Ember iszik egy jó kávét is. Nem volt olcsó, de annyira nagyon drága sem. Végül is egy ilyen helyen erre lehet számítani, de nem bántuk meg, mert megérte. Lassan ettünk, jól esett az árnyékban ülni a nagy sárga napernyők alatt és közben gyönyörködni a kilátásban. Ebéd után még sétálgatunk egy picit, azután tovább mentünk a következő faluba. 

Manarola
Manarola szintén „az egyik legszebb” olasz település és talán ennek a falunak a legfestőibb a látképe. De ha jobban belegondolok, igazából ezt nem is olyan egyszerű eldönteni. A vonat megállóból induló főút szintén a tengerhez vezet. Itt nincs igazából strand, a fürdeni vágyók a sziklákról ugrálnak a vízbe, vagy az itt-ott elhelyezett létrákon másznak a csábító tengerbe. Igencsak meleg volt aznap és én is szívesen csobbantam volna egyet, de nem ezért jöttünk. A kikötő végéből indul a domboldalon felfelé Corniglia irányába az úgynevezett „Kék ösvény”. Ez egy nagyon profin kiépített, kikövezett gyalogút, mely összeköti az öt falut. Időnként padokat is elhelyeztek ahonnan ücsörögve akár órákat is lehet gyönyörködni a tájban.

Riomaggiore-felső
Természetesen nem megyünk rajta végig, szinte csak a „sarokig”, de ennyi is elég, hogy visszanézve egybe lássuk Manarolát. A Ligur-tenger gyönyörű, a kék mindenféle árnyalatában pompázik, a levegő pedig friss a nagy hőség ellenére is. Nem egészen egy órát töltünk itt, sajnos megy az idő. Ismét vonatra szállunk az utolsó falu irányába. 

Riomaggiore-alsó
Riomaggiore talán a legnagyobb a falvak közül. Halászkikötője meglepően kicsi, és a kis csónakok még mindig minden hajnalban kifutnak a tengerre a jó fogás reményében. Mikor leszálltunk a vonatról egy kicsit tanácstalanul álltunk, mert nem tudtuk merre induljunk. Az emberek egy része bement az alagútba, a másik része pedig elindult felfelé egy nagyon meredek lejtőn. Benéztem az alagútba, mert nem értettem, hogy miért mennek arra. Láttam, hogy valami képkiállítás van a falakon, gondoltam ezt most nem nézzük meg. Így hát elindultunk felfelé az emelkedőn. Mire felértünk kiköptük a tüdőnket és egyszerűen nem láttuk, hogy akkor most merre is van a kikötő. Azt viszont láttuk, hogy a falu egy völgybe épült, aminek mi most a tetején vagyunk. Elgyalogoltunk arra a pontra ahol a völgyből levezetett egy hosszú utca (lépcsők). Félve mentünk le, mert nem sok kedvünk volt még egyszer visszakapaszkodni. 

Esti megbeszélés
Útközben meg-megálltunk kisboltoknál és ipari mennyiségű gyümölcslevet és vizet vettünk, amit azonnal el is fogyasztottunk. Mentünk egyre lejjebb, de a kikötőt még mindig nem láttuk. Végül az utca végén egy szűk lépcsősor vezetett le valahová. Miután lementünk rajta, akkor jött a nagy felismerés. Itt lehet lemenni az alagútba. Vagyis ha az elején, amikor leszálltunk a vonatról tovább merészkedek megláthattam volna, hogy ez az út vezet a kikötőhöz. Ugyanis az alagút túloldalán volt a keresett kis kikötő. Ide egy aluljárón át lehetett eljutni. No, de sebaj, így legalább láttuk felülről is a falut. Az a tudat, hogy nem kell újra megtenni a hosszú utat visszafelé erőt ad és kicsit felélénkülünk.

Riomaggiore vasútállomás
Később megtudom, hogy tulajdonképpen a vasút kettéosztja a falut. Az alsó, tenger felőli részen a halászok, a magasabb részeken pedig a mezőgazdasággal foglalkozók laknak. A hatalmas, színes házak mesés hangulatot árasztottak a délutáni napfényben, a szemben lévő, árnyékos oldalon pedig helyiek beszélgettek, érezhetően kizárva világukból a turisták jelenlétét. Felettük egy erkélyféleségen egy hosszú, fehér szakállú halász bácsika javítgatta egy hálóját. Nem akartunk sokáig zavarni, így visszamentünk az aluljárón át a „felső” oldalra és beültünk egy kávézóba. Ember ragaszkodott a kávéjához én meg valami hideg, csokoládés-kávés desszertet kanalaztam. Nagyon fáradtak voltunk. A rövid pihenő után – immár a rövidebb úton- visszamentünk az állomásra.

Öreg halász és a háló
Közben kiderült, hogy amit én kiállításnak néztem, az tulajdonképpen az alagút díszítése volt. Fájó szívvel, de búcsút intettünk az Öt Földnek. Ha meg nem is ismertük, azért arról legalább megbizonyosodtam, hogy igenis létezik ez a mesés hely. Jó lenne visszamenni és legalább egy hetet ott tölteni. Jó lenne látni az esti fényeket is. Jó lenne a Nemzeti Park valamelyik túra útvonalát is kipróbálni és még sorolhatnám. Talán egyszer összejön. A vonat gyorsan visszavitt minket La Speziába, ahonnan egy másik vonattal Viareggio-ig utazunk, hogy azután átszálljunk az aznapi utolsó vonatra ami visszavitt Montecatinibe. Innentől Toszkánára fogunk koncentrálni. A másnapi program Pisa és Lucca városok lesznek.

Ha valakit érdekel, a Cinque Terrével kapcsolatban további információkat itt talál. 



Megjegyzések

  1. Jó kis beszámoló. Vernazza és Marola nagyon tetszik a fotók alapján. Azt hiszem egyszer nekünk is el kell jutni ide :)

    VálaszTörlés
  2. Köszi Dani, én is nagyon-nagyon szeretnék egyszer oda visszamenni.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések